Csukás István: Az álmokat meg kell kétszerezni

Álmaimba fogódzom, kifut
a láthatár peremén az út
alólam, kitágult körömbe menti át,
mi a múlandósághoz méri magát:
hozza a tél vonuló rajvonalát,
hozza a szív, sorsomhoz tanút,
csikószem-egű gyerekkorát –
Csak boldog akartam én lenni, boldog,
s riasztok kitágult álom-égboltot,
s magasabban, mint az űrrakéta,
vallom én, hogy gyönyörű hitét a
szív ha néha el is veszti,
az álmokat meg kell kétszerezni,
szűz havon vérpiros mályvák
oltsák ki szemem világát,
ha bicsakló lábam alól kifut
a láthatár peremén az út.

Karafiáth Orsolya

Vigyázz rá, föld. Óvjátok istenek.

A rossz törvények működésbe léptek.
A félelmet elrendezem magamban.
Nyilván a front. A hirtelen meleg.
Váratlan romlás. Helyrehozhatatlan.

Példákat persze könnyedén találok.
Jót, rosszat - mindegy is talán. Neki.
Erőm, mert volt... Most a duplája kell.
Engem lehet, hogy nem kell félteni.

De ő? Benne nem volt erő soha.
Ebben az egyben nem tévedhetek.
Rá eztán is mindig figyelni kell.
Vigyázz rá, föld. Óvjátok, istenek.

Ne lássa át, miképp hagyott magamra.
Ne tudja meg, hogy közben mennyit ért.
Felejtse el, hogyan laktunk mi együtt:
az őszt, s a tél rohadtabbik felét.

Legyen munkája; menjen stúdióba;
találjon rá, akit majd megszeret;
és végre egyszer nyerjen már csocsóban...
vigyázz rá, föld, óvjátok, istenek. 

Ne sejtse meg, e sok jó honnan kél,
csak egyszer-egyszer jussak még eszébe.
Ha másról nem is -
- de inkább mégse.

Őszülni kezdett. Álljon jól neki.
A többi törvényt én bevállalom.
Öregszem ám, mióta nem szeret.
Nyár jön. "Lehull rólam az oltalom".