Szabó Lőrinc
Lóci verset ír

Ünnep előtt volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett,
most borult virágba az alma,
a barackfa már vetkezett,

én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált,
mikor egyszerre nyílt az ajtó,
jött Lóci és elémbe állt

s megszólalt: – Apu, verset írtam!
– De hisz még nem tudsz írni, te!
– Nem is írtam, csak kigondoltam.
– No, halljuk. – Hát figyelj ide, –

szólt Lóci, azzal nekikezdett
s két sorban elmondta a verset:
„Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.”

Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
a versed? Ennyi az egész?
– Hát az istenről, az a címe! –
magyarázta a gyerek; és:

– Nem kéne még valami hozzá?
kérdeztem én kiváncsian.
– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
ebben már minden benne van.

– Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! –
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát…

Ő elrohant… Kint ragyogott a
tavasz, a bárány bégetett
s én eltünődve ezt a verset
írtam a magamé helyett.

Vladimir Brandejs:

 A kezek

Az emberi tenyereken
ott van az utak jele.
Hozzászoktak
a fém, a fa és a kő cipeléséhez,
megszokták, hogy kemény formát
adjanak nekik.

Ismerik a jeget,
megismerték a lángot,
ismerik a simogatás,
a legnagyobb ajándék gyengédségét.

Ha megérintik a tárgyakat,
azok maguktól megváltoznak.
Néha az ízületek, az ujjak ökölbe szorulnak -
és megfeledkeznek az álomról.

Nem, a tenyerekből
rossz sorsot nekünk az idő
már régóta nem jósol.

És kezeink
a nyugtalan égboltot
is tartani tudják...

Dabi István fordítása

Fodor Ákos:
Táncdallam

Legalább annyira szeretnék meghalni,
mint amennyire nem,
ideköt szeretet, feladat s pár holmi,
ám feszül kötelem.

Feszülnek-pattognak kötelem rostjai
— vesztés ez vagy nyerés?
A végső szakítást melyik szál mondja ki?
Itt megtorpan az ész.

Az-e, mely túlsoknál-több bántást elviselt:
tékozló terhelést?
Vagy amely nem ismert kudarcot, csak sikert
s e rész Egészt emészt?

Annyira szeretnék feladni, feledni,
mint amennyire nem:
megköt még szeretet, feladat, ilyesmi,
ám feszül kötelem.

Áprily Lajos
Napló

Ma nem gondoltam rád, kedves fiam.

Homályban ültem, hangulattalan,
nagy seb-bilinccsel - bénán, mint a rab,
vártam, mikor lop sugarat reám
egy könyörülő, keskeny ég-darab.
De a tavaszból nem jutott öröm.
A nap nem szárnyam volt, csak börtönöm.
Király, ki koldus-kézzel érkezett...

Egy nap - megint egy nap, mely elveszett.

S mikor - fiam - kész volt a számadás,
eszembe villant a kirándulás.
Az ég feletted genciána-kék,
ragyog reád a végtelen vidék.
A hátizsákodat büszkén viszed,
kövek közül szürcsölsz forrásvizet.
Bokor tövében elrejtőzve vár
tündér-virág: tarka rigó-pohár.
Az erdő száz kincset kínál neked:
arany bábrablót, hőscincéreket.
Prairie-k fiának álmodod magad,
kalandjaidban könnyű szárny emel,
nomád és hős vagy, szertelen, szabad!

Ezt a napot mégsem vesztettem el.

Zelk Zoltán

A LÉLEK PANASZAIBÓL

Emlékeztek még, hogy ki voltam? -

Én egykor férfi-testet hordtam,
a Gyönyörűt karral karoltam,
a füveket lábbal tapodtam,
bújkáltam szemben, fülben, orrban,
fogak és íny közt nyelvvel szóltam -
egy voltam én a sűrű sorban.
Boldogtalan is boldog voltam.

Elmondanám most, mit tanultam,
amíg csont és hús közt lapultam.
S hogyan bolyongok szabadultan
a végtelenben, megvakultan.

Elmondanám, de úgy szól hangom,
oly hangon szólok, csak én hallom,
szavamnak nincs útja fülekben,
én hallgatom csak, a fületlen.

*

Ha szólnék szájjal s értenétek,
a halált jobban rettegnétek,
tudnátok, nincs igazabb házunk,
hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.

Mert ő a Van, ő a Valóság -
börtön az örökkévalóság!
börtön, habár cellája nincsen,
de mennyezete, földje sincsen.

Nem őriz senki, nem vágysz futni,
de mégsem tudsz kiszabadulni,
egyedül vagy, ámde magadban
nem lehetsz, anyag vagy anyagban.

*

Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
ki nem ismeri az Egészet,
aki mindent részekre téphet -
ó, újuló, teremtő részek!

Ó, ész és szem, igaz teremtő :
ez itten rét, az ottan erdő,
ez itten kék, az ottan sárga . . . -
aki szemmel lát, még nem látja,

hogy egy a fa és véle árnya
s az alkony, mely leszáll a fára,
hogy egy a folyó és a partja,
egy azzal is, ki vállán tartja.

Ó, színek, hogyha láthatnálak,
ó, szagok, ha szagolhatnálak,
ó, kínok, lázak, szenvedések,
ha éreznélek, szenvednélek!

Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
ujjongva, boldogan kiáltnám:
Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! -
ó, drága kínok, szenvedések!

S te félelem is, százszor drága,
te jó bizonyság, testünk vára!
a vak halállal szembenézve,
létünk utolsó menedéke :

ha felénk már a Gyilkos intett,
felöltünk, mint a páncélinget,
fogunk vacog, vad koccanása
megannyi „nem" ! „nem" ! a halálra.

Ó, szoba padlóján tipegni,
ó, álmélkodva növekedni,
fogat hullatva öregedni,
világunk nap-nap megteremtni.

Megtanulni: erdő, patak, tó,
tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó . . .
lesni napszakok lassu táncát,
éj és nap táncos változását.

*

Így sírok én örök-szünetlen,
vad, olthatatlan szerelemben
sikoltom: Csak magam szerettem,
a testet, melyért megszülettem.

Sikoltom, bár honom a semmi:
Nem, nem birom magam ,feledni!
Akit a féreg-fogú föld rág
neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
neked sikoltom: Nem felejtlek,
érted örök gyászban kerengek!
S legyek bár egy a mindenséggel,
a mindent legyűrő Egésszel,
nem felejtem, hogy ott ki voltam,
hogy akkor Én, Valaki voltam . . .

Pete László Miklós:

Március idusa

Esős szerda volt, sáros és kopár,
Ázott tollal búgott a gerle pár,
Pest szűk utcáin fröcsögött a sár,
Káromkodó kocsis, kopott batár,
Az utcán más nem jár...
Pár lelkes fiatal itt mit akar?
Nem tudja, hogy sok vizet nem zavar?
Mit ér a derű,
Ha minden szükségszerű,
S keserű?

Hát mit akarhat néhány fiatal?
Nem tudják talán, hogy kemény a fal?
Semmit sem ér az ember, ha magyar,
Ha ostoba, ha szeles, fiatal,
Szegény buta magyar...
Pár lelkes fiatal itt mit akar?
Nem tudja, hogy sok vizet nem zavar?
Mit ér a derű,
Ha minden szükségszerű,
S keserű?

És mégis, mégis,
Mertek tenni végre,
Szivárvány csodálkozott a nagy égre,
A fásult felhő kifakadt,
A véres sortűz elmaradt,
S az ég derűs maradt.

Míg magyar földön nő moha,
Ezt el ne feledjük soha,
A helyzet lehet leverő,
Jöhet globális túlerő,
Jöhet sárkány, profitszedő,
Vagy más emberevő;

Míg akad bennünk ész erő,
Néhány mosolynyi szent jövő,
És szabad akarat;

A fásult felhő kifakad,
Az ég derűs marad!

Forrás: Szép versek

Mezey Katalin:

Akár a rozsdás késeket
 

Műfogból, szemüvegből,
néhány régi ruhából
összetákolom
anyámat reggelente.
Csontváz lába közé
pelenkát simítok,
harisnyát, szövet-
papucsot adok rá,
aztán két kézen vezetve
kicsoszogunk a nagyszobába.
Az önállóság bajnoka, ő,
aki soha nem szorult senkire,
és a szabadság bajnoka, én,
aki már kamaszfővel
elszöktem tőle,
nem akartam a szigorában élni.
Csodálkozhat most az, aki
ismert bennünket azelőtt.
Akár a rozsdás késeket,
egymással élesít
minket az Isten.

Jacques Charpentreau:

 Hogy mindenről tudj beszélni

Sok szó van, hogy mindenről tudj beszélni:
A nap, a fény, a szél, az éj, az ég,
A zaj, a mosoly, az eső, a jég, -
Játszani, menni, enni, inni, élni.

Sok szó van, amit folyton mond az ember:
A víz, a tej, a hó, narancs, kenyér,
Szomjúság, éhség, száj, szem, szív, tenyér,
Öröm, játék, szeretet, este, tenger.

Sok szó van, amit meg is kell tanulni,
Hogy olvasni, írni, számolni tudj.
S megértsd, hogy mit csinálj: sétálj, aludj,
Egyél, igyál, labdázz, vagy elmenj úszni.

Sok szó van, min tűnődhetsz nemegyszer:
Nárcisz, szarkaláb, szerecsendió, -
S lassan megtudod, mi mire való:
Gyöngyház, delfin, palánk, rakéta, vegyszer.

Sok-sok olyan szó van, mely zengve táncol:
Egyik szólít, a másik ráfelel: -
Távoli csillagokat hoz közel:
Ezek a legszebb szavak a világon.

A versekben lévő szavak varázsa,
Zenéje az, mi szívet simogat:
Elűzi minden gyötrő kínodat -
A vers az élet egyik nagy csodája.

Végh György fordítása

Imagens e recados para Orkut no Glimboo!

Nőnapra egy kis vidámság! Remélem, tetszik!

Márai Sándor

Monológ

Akarok még hinni az életemben
s a mások életében - akarom,
hogy izmos és erős legyen karom
s földaloljak egy lobogó "igen"-ben.

Mert megbocsátottam mindenkinek
s szeretném, hogy nekem is
megbocsásson, ki tetten ért
a pózon és csaláson
és ne vádoljon többé senki meg.

A múltat én elhordozom magammal
új életemre, mint zsákját a vándor:
hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,

s emlékeimmel elmotozva élnék,
mert amit érdemeltem, rám talált:
kaptam egy életet és egy halált.

"...csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelő megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint igazán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: "Vétkeztél." Vagy: "Jól van." A többi köd, füst, semmiség...."
/Márai Sándor/

Szepes Mária : Keresd hát

láthatatlan barátok szellőtől kavart nyomát,
fény jelbeszédét, csillanó lidércfutását.
Nincsenek közel. Nincsenek távol. Lelkedet várják

B ékés álmainkba ne csalódjunk soha,
O ltalmazzon minket angyalok mosolya
L elkünkben béke és szeretet virítson
D üh és gaz álnokság meg ne szomorítson
O stoba szólamra ne hajoljon szívünk
G azdagság kísérje minden vidám
Ú tjaink vigyenek igaz célunk felé
J övendőnk munkája ne váljon keresztté
É jszaka pompásan ragyogjon csillagod
V eled lehessek amikor csak akarod
E gymásra találjon most minden kereső
T ársával éljen minden egymást szerető
K özösen tegyük szebbé ezt a világot
Í zleljünk már most mennyei kalácsot
V áljon minden titkos, szép álmunk valóra
Á ldott legyen minden együtt töltött óra
N evetni tudjunk és őszintén örűlni
O dvas idő fogát messze elkerülni
K eveset mondok végül, de szépet:
Kívánok Boldog Új Évet!

Ha nem jön álom a szemedre, Igyál meg még egy pezsgőt a nevembe, Ez felvidít majd és elrepít, De ha marad még, hagyjál egy kicsit. B.Ú.É.K!

Váci Mihály

Ha elhagynál...

Ha elhagynál engemet, - jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?

"Az Univerzumot nem katonai, önkéntes és időszakos törvény irányítja.
Nem találunk benne egyetlen olyan erőt sem, amely rosszá válhatna, vagy a végtelenségig folytathatná szabálytalan működését, mint egy törvényen kívüli, aki minden környezetével hozott egyezséget felrúg. Éppen ellenkezőleg, minden erőnek, miután egy kanyart leírt, vissza kell térnie egyensúlyi állapotába.
A hullámok felemelkednek, mindegyikük saját lehetőségeihez mérten. Ez talán könyörtelen versengésnek tűnik, de csak egy bizonyos pontig.
Így megismerhetjük a hatalmas tenger végtelen nyugalmát, amelyben minden összetartozik, és amelyben minden hullám csodálatos szépségű ritmusban mozog."
Rabindranath Tagore